Egyiptom ahogyan én láttam...(3. rész)

Viki

Az itt élők teljesen másként szocializálódtak, mint mi. Nem véletlenül diktatúra volt sokáig az államforma. A pár évvel ezelőtti forradalom kapcsán, amikor megbuktatták Mubarah elnököt, akkor lett a diktatórikus államból demokratikus. Elvileg! Igen elvileg. Szóval most demokrácia van ebben az erősen katonai államban. Persze gyakorlatban ez semmit nem jelent, mert az országot a hadseregparancsnok vezeti, aki amellett, hogy elnök lett maradt, a hadsereg parancsnoka is. Sajnos rengeteg ember, bármennyire is úgy gondoljuk, de nincs demokráciára megérve itt. Rettegnek egymástól, de a katonaságtól leginkább. A megfélemlítés, mint kitűzött cél, remekül működik. Több alkalommal is volt szerencsém hallani, mikor eligazítást kértünk egy-egy helyitől, hogy ők bizony nem jönnek oda, ahol mi fotózni szeretnénk, mert lelövik őket! Oh, de szupi, ha ezt ő így gondolja, akkor mit higgyek én??? Aztán azért rájöttem, hogy némi dramatika van a dolog mögött, ugye a bizonyos megfélemlítés, amit direkt rányomnak a nép fejére... Mondjuk ettől pont én személy szerint nem nyugodtam meg egy percre sem...sőt!

Egészen addig, amíg meg nem történt velem a következő szituáció:

Mikor elindultunk először helyszínt vadászni a sivatagba, akkor már komoly műsorral kellett megküzdenünk, ami ugye most már így távolról viccesnek tűnik, de ott nagyon nagyon nem volt az!!!! Haladunk egy checkpoint felé, onnan lehet csak behajtania a kiszemelt helyszínre, ezért nem tudtad kikerülni. Megállunk egy kis viskó mellett, sokáig senki nem jön ki, aztán egyszer csak odalép egy fiatalabb férfi az autónkhoz. Az Én drága jó guidom először angolul kezdi mondani, hogy el szeretnénk menni fotózni, ahhoz a tengerparti szakaszhoz, ahol gyönyörű sziklanyúlvány van, ugyanis vándor sólymokat szeretnénk megfigyelni és kattintani párat. Muszáj voltunk a vándor madarakat mondani ugyanis így nagyobb eséllyel indultunk, mintha azt mondjuk, hogy engem fotózunk... Nyilván így sem ment könnyen és nem úsztuk meg, mikor már kezdtek sűrűsödni a kérdések, akkor a kedves barátom jobbnak látta, ha arab nyelvre vált, gondolván, úgy talán könnyebb dolgunk lesz. Volt is nagy csodálkozás, mint minden alkalommal, amikor az ő nyelvükön szólalt meg. Nagy meglepődöttség ült ki az arcán... Határozottan máshonnan indulunk így, mint pár perccel ezelőtt.

A második tágra nyílt szem akkor jött, mikor odaadta a jogsiját my friendem és természetesen az is arab - nyilván az, hiszen itt él 16 éve. A katona kolléga már ennyitől elveszítette a fonalat és telefonos segítséget kért a főnökétől, hogy bemehetnénk-e... Mi továbbra is nagyon izgultunk, hiszen egyébként nem túl sűrű errefelé az emberek száma, úgy konkrétan senki... Hallod mit ad Isten?

Asszonta a főni a vonal túlsó végén, hogy zöld utat ad, csodával határos módon... Volt is nagy örömködés részünkről, de csak úgy mehetett a dolog, hogy a kiccsávó jön velünk. Hátat fordított, bement az épületbe és pár perc múlva megjelent állig katonában, felfegyverkezve...

Báttya épp a csomiban kutatott valami után, én meg elkezdtem dadogva kiabálni neki, hogy jöjjön már, mert jön a ember és fogja a telibe vágott kalasnyikovját, amivel egyenesen erre tart... Nagyon nem volt szimpatikus a jelenet, persze én teljesen elhűltem ettől. Mikor odaért a kocsihoz, fogta magát és beült a hátsó ülésre úgy, hogy a kezében szorította a fucking puskáját csőrre töltve, majd nemes egyszerűséggel csak annyit mondott: Go! Go, mi? Nah köszi! Gondoltam! Őszinte leszek én nagyon befostam... Egyrészt azért, mert rohadtul nem volt egy hétköznapi jelenet és nem egy film volt a cseh kettőn, hanem a bitang valóság, amiben föci voltam, másrészt meg azért, mert már jött a pánikrohamom, nem kaptam túl sok levegőt (pedig volt bőven). Elképzeltem, ahogy tarkón lőnek a sivatagban, majd elásnak és kb senki nem tudja, hogy itt vagyunk és majd hol keressenek...!

Ezekkel a csodálatos gondolatokkal fűszerezve kértem dadogó és remegő hangon guidemat, hogy könyörgöm forduljunk vissza, de ő csak annyit mondott, megérti, mit élek most át! De! Ez itt Egyiptom és ha idáig eljutottunk, nézzük meg a helyszínt most már, nem fogja feladni... Nagyon király gondoltam... Persze nyilván ilyen állapotba fotóztam volna egy olyan helyen, ahol fegyvert fognak rám, nyilván jah! De bármennyire is menekültem volna, muszáj volt még kocsival picit menni, hogy ne legyen annyira feltűnő. Beszartunk és máris vissza akarunk menni... Azért ez milyen már, hogy ezt így kell intézni? Besza behu, de úgy ríllibe... Félve hátrafordultam és a puskára mutatva megkérdeztem, ezt miért kell? Akkor aszonta a katona, hogy azért, hogy megvédjen. Nah neee! MI VAN? Megvédjen? De kitől kell megvédeni??? Azán folytatja, hogy sok itt a kábítószer csempész, hozzák-viszik a kokaint, meg a heroint és nehogy minket is annak nézzenek, aztán esetleg bajunk legyen... Whágenzííí??? Bajunk legyen!... Waaaaahhh, nah ekkor volt az a határozott momentum, hogy „Állj! Elég! Azonnal forduljunk meg! Most! Nem bírom tovább... Kész! Nekem nem kell ebből több! Nem itt akarok megpusztulni a sivatagban bassza meg!“

Nagyon nem izgatott tovább semmilyen fotózás és semmilyen helyszín, csak a menekülés járt az eszemben. Így is csodálom, hogy kibírtam mindenféle jelenet nélkül... Hát honnan az Istenből tudhatnám, hogy igazat mondott-e nekem ez az ember, vagy megvezetett valamiért? Bízzam rá az életem ? Vagy hogy? Vagy mi? Meleg volt a szitu, az egyszer biztos és nagyon elég! Kis időbe azért beletellett, de visszafordultunk és kiszállt a csávó a régimódi puskájával együtt. Hála a magasságos Jó Istennek! Mi meg szépen megköszönve a kedves és megnyugtató kíséretét inkább elhúztunk a búspicskuba... Hát köszi! Sokkhatás és torokszorító élmény pipa! Akárhogy is nézzük, de ez egy fehér embernek nem tud megszokottá válni! Az állandó rettegés ezek az alakok miatt folyton aggodalomra ad okot. Én nem tudnék így itt élni! Szörnyű lehet! Szörnyű! Snitt.

Mindezek után következett csak a több napig tartó sivatagi túránk. Ezek után némileg már fel voltam vértezve ezzel azzal, de a történteket akkor sem tudtam a szőnyeg alá seperni. Szóval már lenn vagyunk majdnem Szudán könyékén és olyan, de olyan helyeken mentünk keresztül, hogy mindennap hálát adtam a sorsnak, hogy ott élek, ahol, Magyarországon. Viszont az valami egészen elképesztő, hogy miközben vágtázunk a semmi közepén, egyszer csak az út mellett közvetlenül a tengerparton széltében elterül egy óriási szálloda-komplexum. Teljesen úgy nézett ki, mintha ember nem járna arra, úgy amúgy soha! Viszont, mikor bementünk és beengedtek a sorompón, majd a recepció felé vettük az irányt rögtön kiderült, hogy nem mi vagyunk az egyetlen vendégek. Láss csodát az olasz kézben lévő szálloda totál fullon volt, ugyan csak is német ajkú turistákkal, de hogy azok hogyan, vagy miképp kerültek oda, olyan messzire, ahol a madár se jár, azt ne kérdezzétek.

Kicsit walking death hangulatom volt...

Két teljes napot töltöttünk ezen a vidéken, és el kell mondjam, meglepetésemre a szállás maga a tökély volt minden tekintetben. Fantasztikus és nagyon komolyan rendben tartott kerttel és tengerparttal, medencével és minden igényt kielégítő szolgáltatásokkal, ételekkel, magas színvonalon. Tetszetős volt!

Másnap újra csapattuk a helyszín keresést. Ahogy távolodtunk mindentől, egyre inkább úgy éreztem, mintha holdbéli tájakon járnánk a sivatagban - annyira magával ragadó volt. Közel voltunk már Szudánhoz és a táj szépen változott. Sziklás, homokos, csodaszép sivataggá vált és pompázott a természet mindenféle színben. Lenyűgöző. Megérte ilyen messze kocsikázni. Volt a kísérőmnek egy azon a tájon élő ismerőse, aki megjött egy Jeep-pel és bevitt minket a hegyek közé kicsit csapatni a homokban. Ott a néhol felbukkanó és egymagukban álló igazi jellegzetes sivatagi fák látványa teljesen szürreális volt. Soha nem láttam még ilyeneket csak fotókon... Lehengerlő a természet!

Természetesen sikerült a fotózást is megejtenünk, hiszen azért volt ez a hosszú túra. Szerencsénkre sikerült több tökéletes helyszínt is találnunk a képekhez, de hogy itt is teljes legyen a móka, az is egy természetvédelmi terület volt, ahol szintén meg kellett vívnunk a magunk harcát az arab kollégákkal. De ez már az előzőhöz képest kevésbé volt meredek. Nem akartak ide sem először beengedni. Egyszerűen ők nem értik meg, hogy te miért akarsz letérni a főútról és csak úgy bemenni, sétálgatni, pláne fotózni és nézni a természetet engedély nélkül... Engedély? Érted, engedély ahhoz, hogy belépj a homokba?! Nem tudják felfogni, hogy valaki csak úgy nézelődik, felfedezi a világot, vagy akármi, mert ők ezt úgy értelmezik, hogy neked biztos valami szándékod van, és abból is a rosszabbik... Érted? Közben a csúf igazság az, hogy a helyiek a fehér emberben csak is a pénzt látják, akit mindenáron valahogy le kell venni valamivel... De ez esetben nehéz, hiszen a 16 évnyi tapasztalat hozza a dolgot! Persze, hogy beengedtek a homokba! :)

Mondanom se kell, miután megcsináltuk a képeket, elvették a gépünket és végignézték... Na most az sehogy sem fért a fejükbe, hogy egy beállításról, miért kell több fotót készíteni... Máriááám..., felesleges velük amúgy vitatkozni, mert csak is a maga igazát fogja ill. akarja majd érvényesíteni, de mondom, az én barátom már tudja kezelni őket ennyi idő után. Csak nyilván nekem nem hétköznapi dolog az ily mértékű csesztetés..., hozzá tenném a semmiért! A fotózás végeredménye szerintem magáért beszél, de majd meg lehet nézni pár nap múlva az utcákon, óriásplakáton.

Mindent összevetve már vártam, hogy újra visszaérjünk Hurghadára és végre kihajózzak egy hétre távol a világ zajától és merülhessek egy jót a halak között! De! Akkor jött a már sokadik sokkhatás mikor kiderült, hogy ez a heti hajós szafari kifejezetten nagyon elszánt búvároknak szól és csak cápás merüléseket tartalmaz!!! Pfff nah jóóóó... gondoltam valamit még? Elképzeltem milyen szép záróakkord lesz, ha ezt a kalasnyikovos túránkkal színesített egy hetet végigtoltam, majd megkóstol egy szirti vagy egy fehér foltos cápa... Hát csodás... Több se kell, de tényleg! Végül megjött Hurghadába a búvárcsapat. Felszedtük őket és újra buszra ülve megtettem immáron harmadszor a jó hosszú utat déli irányba, hogy felszállhassunk a Lighthouse nevű kedvencemre és kihajózzunk.

Persze az is feledésbe merült a kis buksimban, hogy jó messze fogunk hajókázni és mindezt a brutális hullámokban tesszük, így későn vettem be a hányinger elleni gyógyszerem, úgyhogy volt pár nap, mikor küzdöttem az elemekkel 10-12 órán keresztül. Per pillanat épp most nyugi van. Itt ülök a sunshine dekken, ahol ezerrel írok, miközben a többiek odalenn vadásszák a cápákat. Szeretem a búvárkodást meg a semmihez sem hasonlítható nyugalmat odalenn. Ám a 35-40 méteres mélységet már nem annyira és a sorsot kihívni magam ellen sem... Sajnos akadt már évekkel ezelőtt egy kis parám odalenn miközben roncsot merültünk és elfogyott a levegőm 33 méter mélységben... A rettentő részletektől megkímélek most mindenkit! Nekem így marad most is a szokásos lelki tipródás, hogy gyerünk, nem lesz baj, menni fog! De 30 az 30 méter..., para nekem..., már..., szóval nem érzem az ihletet arra, hogy szembenézzek egy pöröly cápával vagy valamelyik éhes szájjal. Nekem épp elég a sekélyebb merülés alkalmával szépséges korallokat látni, találkozni óriás teknőssel, dugonggal és delfinekkel. Ez mind megvolt elsőre!

Az érzés elmondhatatlan és minden visz, csak úgy, mint az esti csillagfényes égbolt! Őszintén szólva tényleg sok mindenhez volt már szerencsém, de olyan gyönyörűséget, amit egyik éjjel láttam ez idáig még sosem.

Sehol egy fényforrás száz kilométeres körzetben, sehol egy hajó, sehol senki, csak mi zötykölődünk alig fényekkel egész éjjelen át, hogy majd hajnalban elérjük a következő merülőhelyünket a Vörösön... Ilyenkor a top dekken a legjobb a hajó tetején, ahol a kapitány vezeti a járgányt, ott ledőlni egy szivacsra. Most is így tettem. Az eget kémleltem és újabbnál újabb csillagképeket véltem felfedezni és közben azon méláztam, micsoda szerencsém van, hogy ismét itt lehetek és láthatom a hulló csillagokkal tarkított végtelen universumot... Láthatom a Vörös-tenger mélyébe bukó naplementét és a reggeli napfelkeltét... Szavakkal el nem mondható érzések ezek... Szívből kívánom, hogy egyszer mindenki élje át! Ilyenkor mindig a top dekken alszom el és hagyom, hogy a retinában utoljára a csillagok fényei égjenek bele... Tényleg ezért érdemes élni, ezekért a pillanatokért Az egyhetes hajós túrán még abban is szerencsém volt, hogy a teliholdat is elkaptam...

Köszönöm, én megvagyok! Boldogan és csak ez számít! Mosollyal ébredni és mosollyal nyugovóra térni totális kiteljesedés...

Csodálatos az élet! Én meg erőt veszek és most most most megyek cápázni :)

https://vilagaim.blogstar.hu/./pages/vilagaim/contents/blog/38006/pics/lead_800x600.jpg
Egyiptom,Sport,szállás,SzorcsikViki,Utazás
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Kapcsolódó blogbejegyzések

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?